Virágzik a levendula. Egy ideje nagyon népszerű. Újjászületett, levedlette nagymama kölni-jellegét.
Sokáig utáltam a szagát. Az én nagymamámnak is volt ugyanis büdös levendula kölnije (Ó-levendula, már a neve is borzalmas), gyerekkoromban mindig megszagoltuk a húgommal a vasárnapi ebédek után, amikor titokban rúzst kentük magunkra. Ott volt mindkettő a kopott tükrös szekrényben. A kölnihez,
így a levendula szagához társult a ciklámen rúzs és a narancsos koktél színe,
a koktélt nagymama készítette, és csak a nagyok ihattak belőle. Hozzátartozott még nagyapa hangja, ahogy az orosz fogságról mesél, a sült húsok és a pirított mandula illata, nagyanya mindig frissen pirította a mandulát, a tortára szórta,
de mi mindig lepiszkáltuk, mert külön finomabb volt.
Ezek az emlékek boldogságot idéznek, de gyerekként azt éreztem, minden régi, ósdi, a felnőttek unalmasak, egyébként is, mindenen petrezselyem van, a kölni meg büdös, így a levendulát is utáltam.
Számomra a levendula nem olyan egyértelmű, egyszerűen kedves illat,
mint a jácint, vagy az orgona illata. Nekem a levenduláért meg kellett küzdenem, mint bizonyos emberek szeretetéért. Nem hogy engem szeressenek, hogy én szerethessem őket.
Sok helyen találkoztam vele, éreztem az illatát a nagyszüleim nyaralójában, éreztem a piacokon, az utcai árusoknál, vettem is, szedtem is, de nem szerettem, pedig már rég nem szagolgattam a poshadt kölnit.
Aztán váratlanul megszerettem. Nem is megszerettem, őrült szerelembe estem
a levendulával. Az illata boldogságot okozott, mámorító volt, teljesen rászoktam.
Megértem rá. Megértettem az illatát, és meg is szerettem.
Vannak időszakok, amikor a gyöngyvirág, az ibolya vagy a fenyőgyanta illatát imádom, de a levendulaillat mindig ugyanazt a boldogságérzetet váltja ki belőlem, ami olyan, mint valami visszatérő álom. Az illata nemes, tiszta, erőteljes,
ha megszagolom, magamat is ilyennek érzem.
Nem varrok neki csipkés zsákocskákat. Nem akasztok lila masnis, szárított csokrokat a vécé fölé, nem veszek levendulával illatosított párnát, és levendulavirággal hímzett tüllnyavalyákat. Csak beszívni akarom az illatát, magamra kenni az olaját, aztán szagolgatni magamat, fürdeni benne, meginni
a teáját. Az első arckrémemet is levendulaolajjal főztem. Aztán készítettem levendulás szappant, dezodort, kézkrémet, testápoló olajat és bő egy éve popsikrémet is.
Ha egy keveset vízbe csöpögtetsz és szétpermetezed a szobádban, fertőtleníti
a levegőt. Olaja baktériumölő, és ez a tulajdonsága érvényesül krémekben, dezodorokban, fogporokban vagy a pelenkatárolóban. Ha sóra teszel egy-két cseppet, fürdővízben oldhatod fel, illata nyugtat, frissít, ahogy a belőle főzött tea is. Készíthetsz belőle szörpöt, kóstolhatsz levendulamézet, levendulás csokit, fagyit, fonhatsz belőle koszorút, és ha az ágyad mellé raksz egy kis morzsolt levendulát teliholdkor, fokozhatod vele szerelmi szenvedélyedet. (A dolog nem bizonyított.)
De a legjobb virágzáskor odaguggolni egy bokor mellé, hogy a pillangók szétrebbenjenek róla, közel hajolni, hogy a virágok csiklandozzák a homlokod, aztán szétmorzsolni pár szálat és az arcodat beletemetni a tenyeredbe.
A fotókon nagymama levendulái szerepelnek.
