fior

Virágzik a levendula. Egy ideje nagyon népszerű. Újjászületett, levedlette nagymama kölni-jellegét.

Sokáig utáltam a szagát. Az én nagymamámnak is volt ugyanis büdös levendula kölnije (Ó-levendula, már a neve is borzalmas), gyerekkoromban mindig megszagoltuk a húgommal a vasárnapi ebédek után, amikor titokban rúzst kentük magunkra. Ott volt mindkettő a kopott tükrös szekrényben. A kölnihez,
így a levendula szagához társult a ciklámen rúzs és a narancsos koktél színe,
a koktélt nagymama készítette, és csak a nagyok ihattak belőle. Hozzátartozott még nagyapa hangja, ahogy az orosz fogságról mesél, a sült húsok és a pirított mandula illata, nagyanya mindig frissen pirította a mandulát, a tortára szórta,
de mi mindig lepiszkáltuk, mert külön finomabb volt.
Ezek az emlékek boldogságot idéznek, de gyerekként azt éreztem, minden régi, ósdi, a felnőttek unalmasak, egyébként is, mindenen petrezselyem van, a kölni meg büdös, így a levendulát is utáltam.

Számomra a levendula nem olyan egyértelmű, egyszerűen kedves illat,
mint a jácint, vagy az orgona illata. Nekem a levenduláért meg kellett küzdenem, mint bizonyos emberek szeretetéért. Nem hogy engem szeressenek, hogy én szerethessem őket.
Sok helyen találkoztam vele, éreztem az illatát a nagyszüleim nyaralójában, éreztem a piacokon, az utcai árusoknál, vettem is, szedtem is, de nem szerettem, pedig már rég nem szagolgattam a poshadt kölnit.

Aztán váratlanul megszerettem. Nem is megszerettem, őrült szerelembe estem
a levendulával. Az illata boldogságot okozott, mámorító volt, teljesen rászoktam.
Megértem rá. Megértettem az illatát, és meg is szerettem.

Vannak időszakok, amikor a gyöngyvirág, az ibolya vagy a fenyőgyanta illatát imádom, de a levendulaillat mindig ugyanazt a boldogságérzetet váltja ki belőlem, ami olyan, mint valami visszatérő álom. Az illata nemes, tiszta, erőteljes,
ha megszagolom, magamat is ilyennek érzem.   

Nem varrok neki csipkés zsákocskákat. Nem akasztok lila masnis, szárított csokrokat a vécé fölé, nem veszek levendulával illatosított párnát, és levendulavirággal hímzett tüllnyavalyákat. Csak beszívni akarom az illatát, magamra kenni az olaját, aztán szagolgatni magamat, fürdeni benne, meginni
a teáját. Az első arckrémemet is levendulaolajjal főztem. Aztán készítettem levendulás szappant, dezodort, kézkrémet, testápoló olajat és bő egy éve popsikrémet is.

Ha egy keveset vízbe csöpögtetsz és szétpermetezed a szobádban, fertőtleníti 
a levegőt. Olaja baktériumölő, és ez a tulajdonsága érvényesül krémekben, dezodorokban, fogporokban vagy a pelenkatárolóban. Ha sóra teszel egy-két cseppet, fürdővízben oldhatod fel, illata nyugtat, frissít, ahogy a belőle főzött tea is. Készíthetsz belőle szörpöt, kóstolhatsz levendulamézet, levendulás csokit, fagyit, fonhatsz belőle koszorút, és ha az ágyad mellé raksz egy kis morzsolt levendulát teliholdkor, fokozhatod vele szerelmi szenvedélyedet. (A dolog nem bizonyított.)

De a legjobb virágzáskor odaguggolni egy bokor mellé, hogy a pillangók szétrebbenjenek róla, közel hajolni, hogy a virágok csiklandozzák a homlokod, aztán szétmorzsolni pár szálat és az arcodat beletemetni a tenyeredbe.

A fotókon nagymama levendulái szerepelnek.

Szépen éldegéltünk Zsolttal, munka mellett kevergettem barátnőknek, kolléganőknek és egy-két családtagnak a krémeket és dezodorokat, és akkor felhívott egy barátnőm és közölte, szombaton vár Káptalantótiban Ildikó,
a káptalantóti Liliomkert őstermelői piac szervezője a krémjeimmel együtt, és ha tetszenek neki, ott is maradhatok és árusíthatom a cuccokat.

A hívást követő pár nap (inkább éjjel) krém-, szappan-, ajakír- és dezodorkészítéssel telt, semmiből nem volt árusítható mennyiségű raktáron, kilójával főztük a szappant, a dezodort, öntöttem, kevertem, melegítettem, porcióztam, kutyultam, cseppentettem, adagoltam, mértem, csomagoltam, ragasztottam, mindezt munka után, általában este hét és éjjel kettő között. 
Pár nap múlva egy ládányi friss termékkel, egy fadoboznyi mintatermékkel, egy asztallal, székkel, Anyámmal, Zsolttal és egy ősöreg Suzukival készen álltunk az útra.

A Szent György-hegyen található csodás ház teraszán még szombat hajnalban is matricákat vágtunk körbe, de pár óra múlva készen lettünk mindennel.

A piacon voltam már, szeretem, ahogy az azt körbevevő tájat is, főleg férjemnek köszönhetően, aki gyerekkorától ott nyaralt sokszor, később fényképezőgépekkel és állvánnyal felszerelve járta a hegyeket, ismeri a Balaton-felvidéket, mint a tenyerét, ki nem fogy történetekből, amiket ott átélt, vagy amiket néniktől, bácsiktól hallott, akik ismeretlenül is mindig meghívták egy-két pohár borra, közben rengeteget meséltek neki. 
Vele voltam először a piacon is.

Ott álltam, kezemben a fadobozzal, benne a krémekkel, és igen, Ildikónak tetszettek. Fogalmam sem volt, mit csináljak, az egész kofa dolog tök távol állt tőlem, egy rideg reklámügynökségben dolgoztam Budapesten, egy számítógép előtt ültem nap mint nap. Beálltam egy fa alá, kiraktam az asztalra mindent és vártam. Néztem jobbra, közben igyekeztem nem arra gondolni, hányan röhögnek rajtam, néztem balra, közben igyekeztem nem arra gondolni, ki látja az arcomon, milyen szerencsétlen vagyok. Így telt el egy óra, aztán ezek az érzések elmúltak. Jöttek, érdeklődtek, kérdezgettek, én meséltem, magyaráztam, az érdeklődők, nők, férfiak, idősebbek, gyerekek, fiatalok szagoltak, kentek, kérdezgettek, vásároltak. A kezdeti paráim eltűntek, belefeledkeztem az egészbe, rohadtul élveztem. A vége hamar eljött, fáradt voltam és zsibogott a fejem, élet volt körülöttem, ismerkedtem, tapasztalatokat és tanácsokat, elismerést, szeretetet kaptam és adtam és nem utolsó sorban szerették és vették a termékeimet.

Részévé váltam egy piacnak, megismertem a másik oldalát is, és tök jól éreztem magam.

A nyár így telt el, kéthetenként jártunk le, rengeteg kedves embert megismertem, rengeteg sikerélményben, új és jó (és emberi) dologban volt részem.

Volt, hogy piac után megálltunk Kővágóörsön a köveknél, és épp szappanbuborékokat eregettünk, amikor egy régi ismerősöm jött velünk szembe, és persze ő is vásárolt még tőlem ezt-azt. Volt egy néni, aki mondta, hogy Provence-ban látott ilyen igazi, jó szappanokat, volt, aki a grafikáimat és a csomagolást dicsérte, kiderült, valami francia designer. Aztán megismertem csomó ott árusító embert, a szörpöst, a mézest, a kenyerest, a szemben lévő kofabácsi meghívott töpörtyűkrémes kenyérre, a szörpös a szomszéd standról olyan egyszerű, de fontos dolgokat mondott egy-egy kérdésemre, amire egész életemben emlékezni fogok, és a végén már a piac tulajdonosa is az én krémemet használta. Minden alkalommal találkoztam ismerősökkel, volt, hogy arra nyaraló barátnőim jöttek el családjukkal és együtt ebédeltünk. Imádtam a piacot mindenestül.

Aztán kiderült, hogy egy apró baba van a hasamban, aki ott volt velünk majdnem egész nyáron, csak még nem tudtunk róla. A nyár végi piacok ezért már nehezebbek voltak, vagy állandóan ettem volna (mindegy mit, a piacot jártam körbe és ettem), vagy semmit nem kívántam. Mindkét változat rosszulléthez vezetett, így egyre nehezebben viseltem. Végül abba kellett hagynom. Idén szintén nem tudtam menni óbégatós, állandóan szopó (de persze nagyon cuki) kisbabával, és sajnos a piac jövője kérdéses, lehet, hogy bezáratják.

De nagy élmény volt az évekig számítógép előtt ücsörgő lánynak, még fogom emlegetni :)