fior

Virágzik a levendula. Egy ideje nagyon népszerű. Újjászületett, levedlette nagymama kölni-jellegét.

Sokáig utáltam a szagát. Az én nagymamámnak is volt ugyanis büdös levendula kölnije (Ó-levendula, már a neve is borzalmas), gyerekkoromban mindig megszagoltuk a húgommal a vasárnapi ebédek után, amikor titokban rúzst kentük magunkra. Ott volt mindkettő a kopott tükrös szekrényben. A kölnihez,
így a levendula szagához társult a ciklámen rúzs és a narancsos koktél színe,
a koktélt nagymama készítette, és csak a nagyok ihattak belőle. Hozzátartozott még nagyapa hangja, ahogy az orosz fogságról mesél, a sült húsok és a pirított mandula illata, nagyanya mindig frissen pirította a mandulát, a tortára szórta,
de mi mindig lepiszkáltuk, mert külön finomabb volt.
Ezek az emlékek boldogságot idéznek, de gyerekként azt éreztem, minden régi, ósdi, a felnőttek unalmasak, egyébként is, mindenen petrezselyem van, a kölni meg büdös, így a levendulát is utáltam.

Számomra a levendula nem olyan egyértelmű, egyszerűen kedves illat,
mint a jácint, vagy az orgona illata. Nekem a levenduláért meg kellett küzdenem, mint bizonyos emberek szeretetéért. Nem hogy engem szeressenek, hogy én szerethessem őket.
Sok helyen találkoztam vele, éreztem az illatát a nagyszüleim nyaralójában, éreztem a piacokon, az utcai árusoknál, vettem is, szedtem is, de nem szerettem, pedig már rég nem szagolgattam a poshadt kölnit.

Aztán váratlanul megszerettem. Nem is megszerettem, őrült szerelembe estem
a levendulával. Az illata boldogságot okozott, mámorító volt, teljesen rászoktam.
Megértem rá. Megértettem az illatát, és meg is szerettem.

Vannak időszakok, amikor a gyöngyvirág, az ibolya vagy a fenyőgyanta illatát imádom, de a levendulaillat mindig ugyanazt a boldogságérzetet váltja ki belőlem, ami olyan, mint valami visszatérő álom. Az illata nemes, tiszta, erőteljes,
ha megszagolom, magamat is ilyennek érzem.   

Nem varrok neki csipkés zsákocskákat. Nem akasztok lila masnis, szárított csokrokat a vécé fölé, nem veszek levendulával illatosított párnát, és levendulavirággal hímzett tüllnyavalyákat. Csak beszívni akarom az illatát, magamra kenni az olaját, aztán szagolgatni magamat, fürdeni benne, meginni
a teáját. Az első arckrémemet is levendulaolajjal főztem. Aztán készítettem levendulás szappant, dezodort, kézkrémet, testápoló olajat és bő egy éve popsikrémet is.

Ha egy keveset vízbe csöpögtetsz és szétpermetezed a szobádban, fertőtleníti 
a levegőt. Olaja baktériumölő, és ez a tulajdonsága érvényesül krémekben, dezodorokban, fogporokban vagy a pelenkatárolóban. Ha sóra teszel egy-két cseppet, fürdővízben oldhatod fel, illata nyugtat, frissít, ahogy a belőle főzött tea is. Készíthetsz belőle szörpöt, kóstolhatsz levendulamézet, levendulás csokit, fagyit, fonhatsz belőle koszorút, és ha az ágyad mellé raksz egy kis morzsolt levendulát teliholdkor, fokozhatod vele szerelmi szenvedélyedet. (A dolog nem bizonyított.)

De a legjobb virágzáskor odaguggolni egy bokor mellé, hogy a pillangók szétrebbenjenek róla, közel hajolni, hogy a virágok csiklandozzák a homlokod, aztán szétmorzsolni pár szálat és az arcodat beletemetni a tenyeredbe.

A fotókon nagymama levendulái szerepelnek.

Tizenévesen kutyultam első krémjeimet. Állandóan valamilyen bőrproblémával küzdöttem, és tudtam, hogy a természet nyújt majd megoldást ezekre. Anyától kaptam valami német könyvet a természetes kozmetikumokról. Imádtam nézegetni, olvasgatni, a képek gyönyörűek voltak, a receptek egyszerűek, az alapanyagok beszerezhetetlenek. Később sok utánajárással (internet, saját számítógép még nem volt) mégis sikerült egy-két hozzávalót megvennem. Emlékszem, az első tök híg csalánsamponomra (rengeteg göndör fürtöm nőtt tőle), a zsíros hajpakolásra (másnap tök zsíros hajjal ültem a gimnáziumban, tök ciki volt), a körömvirág krémre, amitől rondább lettem, mint voltam és az első arckrémemre, ami másnapra kettévált zsíros és vizes részre.

Egy időre felhagytam a krémek főzésével a sok sikertelen próbálkozás miatt, de továbbra is jártam a réteket, gyógynövényeket gyűjtöttem, egyre többet megismertem, szárítottam, tinktúrát, olajokat készítettem belőlük, sikeresen használtam sok alkalommal különböző problémákra, tehát a természetes alapanyagok és egyebek iránti lelkesedésem továbbra is megmaradt.

Aztán a szappanfőzéssel egy időben, olyan arckrém receptekre bukkantam, amik megoldották korábbi problémámat, lehetővé tették a vizes és zsíros alkotórészek profi elegyítését szétválás nélkül. (Emulgeálás.) Több receptet kipróbáltam, tapasztalataim alapján javítottam, hónapokig kísérleteztem, beszéltem gyógyszerésszel, kozmetikussal, végül megszületett egy alap arckrém, amiből később további kísérletek eredményeképp három alap krém lett, egy vizes kevesebb olaj és zsír, több víz hozzáadásával, egy zsírosabb az idősebbeknek, több zsírral, öregedésgátló olajokkal, kevesebb sheavajjal, több mangóvajjal a jobb beszívódás érdekében, és egy „közepes” kiegyensúlyozott víz-zsír aránnyal. Több éve használom a saját krémemet és végre érezhető, látható az eredmény az arcomon, pedig közben még a terhesség is megviselte a bőrömet.

Másik fontos krémem, a kézkrém megalkotása nehezebb volt. Szinte az összes kézkrémet utáltam, mert csúsztak, nyikorogtak, zsíros, ragadós maradtam utána, vagy pont olyan rohadt jól beszívódott, hogy utána szárazabbnak éreztem a kezem, mint előtte volt. A célom egy tápláló, könnyű, kicsit viaszos, de lágy, jól beszívódó, mégis a kézen kissé nedves érzést hagyó krém készítése volt, amiben az alap olajok mellett bőr regeneráló és vízmegkötő anyagok is vannak. Sok kísérletezés után szerintem nagyon jól sikerült, aki nem hiszi, járjon utána!