Vettem Csillának egy szappant karácsonyra. Aztán még egyet. Vikinek is vettem párat, de gondoltam, Gyuri is biztos szokott fürdeni, így ő is szappant kap, akár örül neki, akár nem, és a végén csomó szappant adtam ajándékba a munkatársaimnak. De csak az ajándékozás után jutott eszembe, hogy főzhettem volna magam. Élveztem a boltok kínálatát végigszagolni, megcsodálni, de gondoltam, még jobb lenne saját szappant ajándékozni, használni.
Akkor még nem volt ilyen elterjedt a szappanfőzés, az internet nem volt tele receptekkel, ötletekkel, tanfolyamokkal, tapasztalatokkal, mint most, a sok néprajzi leírás mellett egy kémiatanárnő leírását találtam csak, ez alapján fogtam hozzá.
Beszereztem az alapanyagokat, védőruhába bújtam, elővettem egy régi, vacak fazekat, és elkezdtem. Büdös volt és forró, aztán félelmetes, később jó illata lett, de úgy habzott, hogy azt hittem, elárasztja a kertet is. Fortyogott, bugyborékolt, forró szappanpöttyök röpködtek a levegőben, de végül összeállt, megdermedt, és este már azzal fürödtem, nem érdekelt, hogy szárítani kellett volna még. Alig habzott, csúszós volt, de az én szappanom volt, és a vele való fürdés tök nagy örömöt okozott.
Így kezdődött a fior története. A szappanfőzés óta csinálom aktívan, a szappankészítést kiegészítve arckrémekkel, kézkrémekkel, bár azok főzését sokkal hosszabb kísérletezés előzi meg. De erről legközelebb írok.
